Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt.

Aktuális

A „tyúk, vagy a tojás” dilemmája – avagy milyen is az odaadottságunk

A decemberi gondolatok tovább gördítése

Azt kérditek mi köze az odaadottságnak a tyúkhoz meg a tojáshoz? Főképpen mi köze a Krisztus által már megnyert háborúhoz és a még ránk váró csatákhoz? Ugyanis itt hagytuk el gondolatmenetünket az előző cikk végén. Nagyon is sok, de kezdjük az elején.

A Bírák könyvében olvashatunk arról, hogy a – még a Bibliában kevésbé járatosak körében is ismert -Dán törzséből való Sámson fogantatását hogyan előzte meg Isten üzenete. Mánoah meddő feleségét megszólította Istennek egy embere, aki egészen olyan volt, mint egy angyal és azt mondta neki: „…fogansz és fiút szülsz. Borotva ne érje fejét, mert ez a gyermek Isten nazírja lesz anyja méhétől fogva.” (Bír 13,5) Nazír, azaz Isten választottja. A le nem vágott haj az odaadottság külső jele volt, annak jele, hogy a nazír egészen Isten terveit szolgálja. És valóban, Sámson az Úr hatalmas erejű eszköze lett az ő választott népének, a filiszteusok elnyomása alól való felszabadításában. A 16. fejezetben azonban arról olvashatunk, hogy a vágyaktól hajtott Sámson végül elárulja Delilának hatalmas erejének titkát: „Ha megnyírnak elhagy erőm, gyenge leszek, olyan, mint a többi ember. (Bír 16,17) Delila pedig – mint amolyan beépített ügynök – nem késlekedik megtenni, amit kell. Jelez a filiszteusoknak, s azok levágják a férfi hét fürtjét, amíg az alszik. Mikor Sámson felébred azt mondja: „Kikeveredem a bajból, mint máskor...Nem tudta azonban, hogy az Úr elfordult tőle.” (Bír 16,20)

A felületes olvasó azt hiheti, hogy a hajban rejlett az erő. Mi azonban a Szentírásban Isten választott népének történetét, és általa a mi Urunk tanítását olvassuk, és kibontakozik számunkra az üzenet, ami a XXI. század emberének is szól.

Mi volt előbb; a tyúk, vagy a tojás?

Azért veszítette erejét Isten nazírja, mert levágták a haját, vagy azért vághatták le a haját, mert erejét veszítette, amikor elkezdte fokozatosan feladni Istennek való odaadottságát? Egyre fontosabbak lettek vágyai, egyre elbizakodottabbá vált hatalmas erejében, megfeledkezve arról, hogy az az erő nem is az övé, hanem az Úré.

Így jutunk el ahhoz, ami A MI RÉSZÜNK, a meghívottaké. A keresztényeké. Keresendő, hogy mégis mi az, ami akadályoz minket abban, hogy maradéktalanul megfeleljünk a küldetésnek. Így jutunk el a mi kisebb-nagyobb csatáinkhoz, amiket erő híján elveszítünk. Hihetjük-e, hogy a mi Urunk úgy küld minket mindennapos harcainkba, hogy nem lát el munícióval? Hihetjük-e, hogy miután örök és mindenható létére térben és időben korlátozott emberré alázva magát, rettentő halált halt értünk a kereszten, azután – mint akinek semmi köze hozzánk – magunkra hagy minket? Ez nehezen volna hihető. Mi mégis előbb vádoljuk meg őt avval, hogy elhagyott minket, hogysem szembe néznénk a magunk állapotával, apró hűtlenségeinkkel, megalkuvásainkkal, felületességeinkkel. Ez esetben ugyanis be kellene vallanunk magunknak, hogy bennünk van a hiba. Ez pedig igen kínos lenne.

Minél nagyobb az ember Istennek való odaadottsága, annál nagyobb erővel tudja felruházni az Úr, és minél jobban fordítja figyelmét saját vágyai és elképzelései felé, annál inkább meggyöngül. Olyan lesz, mint a többi ember (lásd Sámson szavait), aki nem fogadta be az IGÉT. (vö. Ján 1,11-13)

Mi tehát a teendő?

1. Tisztáznunk kell magunkban, hogy valóban akarunk-e a Mindenható útján járni. „Hát persze!”- vágjuk rá esetleg felháborodva. Hogy is merül fel az ellenkezője, hiszen már elköteleződtünk. Csakhogy Sámson is elköteleződött, sőt egész addigi életében hűséges volt mindahhoz, amit nazír volta megkövetelt. Mégis (!) be tudott lassan és szinte észrevétlen lopakodni szívébe és elméjébe a hűtlenség

2. Így tehát döntenünk kell arról, hogy életünk minden napján éberen őrködünk nem csak tetteink, de gondolataink és feltörekvő érzelmeink felett is. Komolyan megvizsgáljuk, hogy gondolatmenetünk, vagy tervezett lépéseink összhangban állnak-e a krisztusi tanítással. Jók-e, vagy rosszak lesznek annak gyümölcsei? (vö Mt 7,18 Lk 6,43) A jó gyümölcsök a mi odaadottságunk külső jelei. Ezekről ismerszik meg Isten embere.

3. Bátran kell szembe néznünk magunkkal. Az Ő tükrében kell megvizsgálnunk magunkat avval az elszántsággal, hogy bármit is mutasson az a tükör, nem hátrálunk meg. Alapító atyánk is lelkiségünk egyik oszlopaként határozza meg az ÖNISMERETet és az ÖNNEVELÉSt. Bátorságot adhat a tudat, hogy a bennünk élő Atya, Fiú és Szentlélek szeretettel néz és segít minket, irgalma irántunk végtelen. Szeretetből és szeretetre teremtett. „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31)

4. Szilárdan döntenünk kell a megalkuvások ellen, nemcsak életünk nagyobb dolgaiban, hanem a mindennapok apró ügyeiben is, ami olykor nehezebb. Miért? Mert nem olyan szembeötlő és nyilvánvaló az árulás odaadottságunkkal szemben, mint mikor nagy döntéseket kell hoznunk. Pl. Olcsóbb a szerelő munkája, ha nem kérünk számlát, de a Szentírás azt mondja: „Ti legyetek feddhetetlenek!” Esetleg azt gondolom: „Igaz ígéretet tettem, hogy elvégzek egy kilencedet, de egyszerűen nem fér bele a napomba a mai penzum. Isten is fontosabbnak tartja azt, amit helyette kell végeznem. Ö nem olyan kicsinyes.” Ez igaz, de az is igaz, hogy Ő komolyan veszi az ígéreteinket, és ha valamit felajánlunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy mindent megkapunk annak teljesítéséhez. Ami nem eszerint történik, az gyanakvásra adhat okot; alighanem a kísértő műve. A mindennapok hűsége olykor valóban nagyon nehéz, de ne feledjük: „…aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22)


Ha igyekszünk így tenni, a viharok közepette is megadja nekünk a mi Urunk az Ő békéjét és erejét a további feladatokhoz. Megszilárdítja bennünk Országát, majd hatékony eszközévé tesz minket az országépítésben családunk, ismerőseink, némelyeket távoli ismeretlenek körében is, ahogy számunkra láthatatlan hullámként terjed a kegyelem felebarátaink körében. Ez hoz örömet, békét és biztonságot magunk és a ránk bízottak számára.

Úgy legyen! Amen